Problem Child

Nem tudom, mi ez, de a Bëlga megint meg fog lepni minket valamivel. Akármi is legyen, a tréler király. És Mégötlövés neve már hivatalosan is csak Még. Na, a többi majd egy hónap múlva kiderül.

Molnár Levente, ismertebb nevén Cseresznye 19 év gitározás után elhagyja a Tankcsapda zenekart. Lukács Laci közleménye tömören csak ennyit mond az ügyről:

„Rengeteg sikert éltünk át, de sajnos az elmúlt időszakban már azt éreztem, a kapcsolat nagyon elfáradt, nem találjuk a közös hangot. Talán lehetne így is egymás mellett dolgozni, de ez már nem lenne őszinte sem a rajongók, sem pedig egymás felé. A Tankcsapda viszont nem erről szól; jelenleg is születnek dalok, készülünk az új lemezre, rengeteg elképzelésünk van, ezért be kellett látnunk, külön utakon kell folytatni. Szeretnénk köszönetet mondani neki és csak a legjobbakat kívánjuk Leventének a jövőben."

Megfáradtunk? Hát basszus, semmi sem a régi?

Többszöri tiltakozásom és elutasításom ellenére cégem kitartóan cseszegetett mindaddig, amíg – más választás nem lévén – rábólintottam az áthelyezésemre. Továbbra is Százhalombattán lakom, de Budaörsre kell dolgozni járni. Eddig gázturbinák, kazánok és targoncák között dolgoztam, munkaidőben mehettem fel kétszáz méter magas kéményekre, most meg a termeléstől és úgy általában véve a realitástól elszakadva ülhetek majd egy emeleti irodában, egy rakás öltönyös között.

Ez lesz az első munkahelyem, ahol dress code van, és nagyon rosszul viselem a dolgot. Mindennap nyakkendőben lenni, borotválkozni, csak tudnám, mi a francnak, ha ügyfelek közé nem megyek... hacsak nem annak a modoros közhelynek teszünk eleget, hogy aki öltönyt vesz magára, az fejben is öltönyösként viselkedik. Hát hogyne. Pont ezzel van a legnagyobb baj: nem akarok olyanná válni, mint ők.

Ide kattintva érhető el egy  Iggy Pop videó, amelyet Morri küldött nekem. Kiválóan alkalmas a helyzet illusztrálására. A rockzene nagy öregje a Waldorf Astoriában lépett fel illusztris közönség előtt, és a reakciókból látjuk, hogy sikere nem volt osztatlan. A végére legalább kiderül az is, hogy ki az, aki nagy valószínűséggel valami kényszer miatt cseppent ebbe az öltönyös világba, és képes jó arcként viselkedni egy ilyen koncerten. Összességében viszont elmondhatjuk, ilyen szar közönsége se gyakran lehet Iggy bácsinak. De mit is várhatunk azoktól, akik sportmagazinok helyett ilyen újságokat lapozgatnak?

Hogy valami pozitívumot is mondjak, jöjjön a ZZ Top nótája, miszerint minden nő megőrül a jól öltözöttekért. Na jó, annyiban módosítanám a dolgot, hogy nyilván a butábbakat könnyebb levenni a lábukról egy jó zakóval és egy elegáns nyakkendővel. Eddig egyetlen hölgyet ismerek a leendő munkakörnyezetemből. Ha a többiek hozzá hasonlóak, akkor rengeteg csinos és buta lány vár rám odaát, és nem kell attól félni, hogy intellektuális fölényük nyomasztani fog.

Érdekes világ vár rám keddtől, az biztos. Addig is olvasgatom a sorstársaim által írt szakirodalmat, az Öltönyös rabszolgát és az Irodai patkányokat.

Sokan szokták éles kritikával illetni Axl Rose urat azért, mert a Guns N' Roses már rég nem az, mint ami 1992-ben volt. Ez mondjuk igaz, de ezzel sok egyéb együttes is hasonlóan áll. Azt viszont nehezen tudom elfogadni, hogy minden szar, amit a banda Slash és a többiek kiválása után csinál. Mert Axl hangja még mindig fantasztikus, és még mindig olyan hangterjedelemben tud énekelni, amire sokan soha a büdös életben nem lesznek képesek. Ha valakinek kétségei vannak ezt illetően, akkor hallgassa meg nyugodtan az alábbi videót, ahol a kezdetektől a Chinese Democracy albumig mindenhonnan fellelhető pár nagyon eltalált dallam.

A Tűzszekerek című film egy nagyon szép történet az amatőr és a profi felfogású sport, és az olimpia világáról, ráadásul egy megtörtént esetet dolgoz fel 1924-ből. Valószínűleg a sztorinál is többen emlékeznek a zenéjére, arra a dallamra, ami Vangelis fejéből pattant ki, és Chariots of Fire címmel indult világhódító útjára.

Na most, kedves barátom, aki Prazdroj néven kommentel ide, talált egy videót, ahol a zenét kicsit más környezetbe helyezik. Azért, mert a világ érdemtelenül lenézett, és butának tartott szárnyasai is megérdemelnek egy esélyt!

Minderről egy Adam Sandler paródia jut eszembe, amelyben a világsztárok a csirkék megmentéséért kampányolnak, de sajnos ezt sehol nem lelem a neten. Mondjuk legalább valahol otthon megvan DVD-n.

Ha máshonnan nem, hát a Famliy Guyból a mostani ifjú generációnak is ismerős lehet a Surfin Bird című, igencsak szuggesztív nóta, amellyel Peter Griffin őrületbe kergette családját:

Na igen, a sztori ott kezdődik, hogy a családfő egy retro étterem wurlitzerében meghallja az ismerős dallamot, és azt mondja, igen, imádja ezt a számot a Trashmentől, és, ahogyan a magyar szinkron mondja, a madár az ász. De ki tette azzá?

Azt hiszem nem lep meg senkit a tény, hogy ennek a dalnak is volt előzménye, méghozzá kettő. Az egyik a Rivingstonestól a Mama-Oom-Mow-Mow, a másik ugyancsak tőlük a Bird is the Word. Külön-külön még egészen okés ez a két szám, íme:

A legnagyobb poén az egészben az, hogy a Trashmen-tagok nem is tudtak róla, hogy a fenti két dal egy bandától van, de a nyilvánvaló hasonlóságot érezték. Megcsinálták hát a saját verziójukat, amely minden eddiginél agresszívebben mászott be a fülekbe, na meg a lemezboltokba is: az első hétvége alatt 30 000 példány fogyott belőle. Azóta se tudom eldönteni, hogy ez a szám jó vagy rossz-e, de sokszor érzek perverz késztetést arra, hogy meghallgassam. Például most.

Ha megbotránkoztál azon, ahogy Pataky Attila állt a novemberi esőben, akkor most már csak röhögni fogsz, legalábbis remélem. Jöjjön az ötödik számú mambó.

Ez nekem már Komár Lacitól se tetszett, sőt, ha lehet, az még alpáribb.

Ahogy Tony Montana mondaná, akadt egy kis problémánk. Ha bővebben fogalmazunk, akkor azt kell mondanunk: hardverhiba miatt az augusztus után keletkezett bejegyzéseink elvesztek. Nem csak a Problem Child járt így, hanem a szerver miatt az összes freeblogos sirathatja az elmúlt pár hónap termését. Pech.

Persze, szisztematikus és szívós munkával vissza lehet állítani ezt-azt, és az AC/DC történetével foglalkozó bejegyzéseket majd ki is lövöm ide újra, tán majd akkor, ha lesz hozzá új fejezet is. A többi meg... hát a többit meg részben helyreállítom, vagy megírom majd újra, vagy máshogy, vagy amikor aktuális lesz. Úgyis hajlamos vagyok ugyanazt a sztorit többször elmesélni. A lényeges, és erre a blogra szánt dolgok úgyis többnyire nyáron történnek.

Sokan felháborodtak az elveszett tartalmakon, de nekik csak azt tudom mondani, hogy ez egy ingyenes blog, és nekünk semmit sem kellett adnunk azért, hogy tárhelyet és felületet kapjunk, na meg megjelenési lehetőséget a Freeblog főoldalán, amellyel sportblogunk el is indult az ismertség felé, még ha azóta el is költözött máshová. Szóval, mindezt ingyen kaptuk és használjuk, és persze van, hogy szerverhiba adódik, és akkor így járunk. Mert, ahogyan a Bëlga is megénekelte, az ingyenélet végső soron drága.

Persze, igyekszünk tenni azért, hogy a dolgok jól működjenek, így természetesnek vettem, hogy engedélyezem a hirdetések megjelenését a lapon – pénzt meg ezért se kapok, így továbbra is azt írhatom, amit gondolok, és ez így jól is van. Rinyálás helyett meg folytassuk vidáman, szóljon tovább a rock n roll!

Tegnap Harryvel határozottan szándékunkban állt elmenni az A38 hajóra megnézni a Vad Fruttik koncertjét, de miután leadtuk a kabátunkat a ruhatárban, szomorúan láttuk, hogy az előadásra az összes jegy elkelt. Elkeseredésünkben rögtön beültünk egy sörre és egy kávéra a hajó éttermi részén, aztán megpróbáltunk stratégiát kidolgozni a jegyhez jutásra. Annyi szerencsénk volt, hogy egy darab felesleges jegyet találtunk (egy internetes rendelést mondott vissza valaki), de még mindig kellett valahonnan még egyet szerezni.

Nem sikerült. Viszont, a lehető legjobbkor jött velem szemben Csaba, aki többek között a Lehetek és is című dal videoklipjének színes effektjeit dolgozta ki – persze ezt akkor még nem tudtuk, de mindenképpen érdemesnek tartottuk ráköszönni, és megkérdezni, hogy esetleg tud-e rajtunk segíteni. Tudott, hiszen számára két VIP belépő volt félretéve, de barátnője nem tudott vele eljönni. Ezúton is köszönjük, hogy bevitt minket, és így végül hallhattuk a koncertet, amely valahogy így kezdődött el a Béke Presszó című számmal, és azzal a bizonyos A mollal:

Nem csak a koncert miatt volt érdemes elindulni tegnap este, hanem azért is, mert végre beszélgethettem valakivel, aki munkájávál hozzájárulhatott a várpalotai banda sikeréhez, főleg az áttörést meghozó elmúlt két éves időszakban. Ja, és persze jó volt látni, hogy az együttes frontembere, Likó Marcell abszolút közvetlen figura. Volt is alkalmam beszélgetni vele, és miután megtudta, hol is végeztem tanulmányaimat, egész este Atomfizika úrnak, illetve az univerzum nagykövetének nevezett. Jó dolog, ha valaki az országos siker után is két lábbal  a földön tud maradni. Páran példát vehetnének róla.

"Igazából jók a számai, csak ne kéne ránézni" – ez volt annakidején általános iskolai fizikatanárom véleménye Prince művész úrról, aki ma a Sziget fesztivál nagyszínpadán teszi tiszteletét, és ad várhatóan fergeteges hangulatú koncertet az őt kedvelőknek. Igazából nekem sosem volt a kedvencem, és nem tudom, mennyi az igazságtartalma annak a marketing dumának, miszerint a popzene királya, Michael Jackson egyszer őmiatta dobta kukába éppen készülő nagylemezét. Ha viszont ma már a Klub rádión is a Herceget hallhattuk ma reggel, akkor illő egy számot berakni tőle ebbe a blogba is. Legyen mondjuk egy olyan, amelyik zeneileg nekem is bejön. Cream.

Zavargások Londonban és Tel-Avivban, leértékelt Egyesült Államok, zuhanó tőzsdék a Közel-keleten, elhúzódó konfliktus Líbiában. Ilyen és ehhez hasonló hírekre ébredhettünk ma, 2011. augusztus 8-án reggel, és a legrosszabb az, hogy már fel se kapjuk a fejünket, csak legyintünk, és reméljük, nem mélyül el még jobban a világgazdasági válság. Persze, ma délután még bármi történhet, amikor Amerika keleti partján is felkel a nap...

Idehaza a frankhitelesek már jóval 220 felett újra átértékelik magukban a világot, a kormányzati politikánk pedig már rég elhagyta a valóságot: a devizahitelesek "megmentése" annyit jelent, hogy három-négy évig csökkenhet a törlesztőrészletük, cserébe 2015-ben pont annyi lesz a tartozásuk, mint a mai napon, magyarul csak a kamatot nyögik majd addig. Persze, nehéz okosat tenni, és már rég késő azon gondolkodni, hogy jól tették-e azok, akik annakidején a svájci frank alapú hitelhez nyúltak, hiszen ha nem orvosoljuk valahogy a bajaikat, akkor a visszeső fizetőképes kereslet miatt az egész ország meg fogja szívni, de nagyon csúnyán.

Hogy ilyen mintha már lett volna, mondjuk 1929-ben? Nyugi, annak is vége lett, és a vége után csak hat évvel tört ki világháború... igaz, talán ebből tanultunk eleget, talán az emberek kevésbé dőlnek be a demagógiának, és talán ennél sokkal értelmesebben lehet majd rendezni a nemzetközi konfliktusokat. Addig is szóljon a Queen és David Bowie közös dala, az Under Pressure, melynek klipje emlékeztet a XX. századnak azokra az éveire, amikor emberek milliói keltek gyomorideggel, és voltak folyamatosan pszichés nyomás alatt, amíg munkájukért, otthonukért, megélhetésükért aggódtak.

Már egy ideje nem voltam egyetemista, amikor a himmel blog egy Shönherz Qpa (a Budapesti Műszaki Egyetem villanykaros hallgatóinak szervezett kupa) alkalmával átdolgozta a Pendulum Tarantula című dalát. A szám óriási sikert aratott, pedig a poénok nagy része himmeles körökből származik, tehát annak, aki nem volt tagja annak a közösségnek, nyilván nem mond az egész annyit. Oké, ez lehet hogy így van, de a dal akkor is óriási. Részben azért, minden sora rímel az eredetire, vagy legalábbis nagyon hasonlóan hangzik. A képekkel együtt pedig az alábbi klip igenis visszaad abból, amit én is éreztem egykori műegyetemistaként, pedig én nem voltam himmeles és nem is a villamosmérnöki karra jártam. Igaz, fizikusként azért az ő köreikben megfordultam párszor. És igen, átérzem, néha az is bőven elég a boldogsághoz, ha megvan a jegyem Bugacra meg vissza.

Találtam egy mostanra már arhívnak számító Edda-művek felvételt egy remek blogon, ahol a posztoló teljes joggal döbbenetét fejezi ki. Mondhatni, az alábbi produkció, amely a Guns N' Roses történetének egyik legszebb és legjobb dalát dolgozza fel (adoptálja? nyúlja le? rontja el?), nem csak szánalmas, de simán be lehetne sorolni az emberiség elleni bűnök közé.

Az meg, hogy egy kész videoklipbe Pataky Attila csak úgy beleapplikálja magát, egyszerűen arcátlan. A szöveget meg innen lopta. Reggel kaptam meg Bandi barátomtól ezt a videót (illetve a hivatkozást) e-mailben, és azóta sem tudom hová tenni. Elnézést kérek azoktól, akiket felzaklattam. Hozzá lehet szólni itt, és Facebook oldalunkon is.

Fesztivál idén nem múlhat el Quimby nélkül, hiszen az idén 20. születésnapját ünneplő zenekar mostanra tényleg elérte az áttörést: hallgatják azok is, akik a '90-es években szerették meg, és azok is, akiket az MR2 Petőfi rádiót hallgatva, vagy a hazai koncerteket járva fogott meg Kiss Tibiék zenéje. Egy szó mint száz, sokan, nagyon sokan voltak ott a szolnoki EFOTT-on a nagyszínpadnál, amikor a Quimby fellépése következett, így külön élmény volt hallani azt, ahogy több ezren énekelték a dalt, mely szerint Most múlik pontosan...

Bizonyára sokan ismeritek a Rauch üdítőitalok legújabb reklámját, ahol maga a jó Jürgen ajánlja a terméket, és egy, a magyar fül számára fájdalmasan raccsolóan németes női hang énekli azt, hogy hráááuh. Nincs meg? Akkor íme:

Ezek után érthető, ha sokan kicsit idegekedve fogadták a márka jelenlétét az idei EFOTT-on, de szerencsére a szervezők ránk cáfoltak, és Rauchékban nagyon kellemesen csalódtunk. A kempingtől nem is olyan messze elhelyezkedő bázisukon ugyanis rendkívül szimpatikus társaság fogadott minket, ráadásul az idei fesztiválszezon legszexibb női hangjával is találkoztunk, amikor Klau (mondanám, hogy olyan volt, mint Claudia Schiffer, de szerintem sokkal helyesebb lányról van szó) megszólított minket. Kérdése arra irányult, hogy akarunk-e szerencsekereket pörgetni. Nos, akartunk, bár szerencséje többnyire csak Lívinek volt, én nem nyertem üdítőt, helyette egyszer leöntöttek egy vödör vízzel, egyszer meg pár percet eltölthettem egy hűtőszekrénybe. Igaz, pillanatnyilag mind a kettő jól jött a rekkenő hőségben...

Persze, ráálltunk a Rauch fogyasztására is, hiszen a kupakok visszaadásával nagyon menő, nagyon sárga és nagyon baris pólóhoz lehetett jutni. Naná, hogy a női verzióra volt jelentkező, meg tegyük hozzá, jól is állt Lívinek, így gyűjtöttük a kupakokat, aztán leadtuk őket, aztán még gyűjtöttük, hiszen basszus, Pötyit is meg kéne lepni egy ilyennel, hát nem? Hát de!

Igaz, ez a bejegyzés még ennyitől nem született volna meg, jött azonban egy vasárnap reggel, ahol újra rájöttem, miért szeretem enynire ezt a fesztivált. Reggel hét táján már ébren meditáltam benn a sátorban, ám arra lettem figyelmes, hogy egy nagyon vidám társaság azzal űzi el az unalmát, hogy sajátos interpretációban ezt a reklámfilmet forgatja. Akkor csak hallottam, és hangosan röhögtem (a mellettem alvó Flegman persze ettől se ébredt fel), aztán este hazaérve elkezdtem a neten mesélni az élményről. Aztán, egyszercsak MissKitty843, akit amúgy nem ismerek, dob egy üzenetet nekem, hogy fenn van a felvétel youtube-on. Csodálatos az internet világa, nem? Íme a végeredmény:

Még egyszer köszönet azoknak, akik vasárnap reggel is ilyen frissek voltak!

Ajánlott olvasmány: Ovecskin az EFOTT-on

Most éppen olyanom van, hogy apránként írom meg az élményeimet az idei EFOTT-ról, mert Szolnokon mindig mindenről eszembe jutott valami, meg sokféle élmény és érzés kavarog bennem. Hála Istennek, bőven volt minek örülni. És életem egyik legmeghittebb koncertjét is sikerült átélnem a fesztiválterületen berendezett Silent Discóban.

Na igen, mert ez már nem csak diszkó, hanem erősen továbbfejlődött a dolog. Amikor először tévedtünk be oda, azt tapasztaltuk, hogy a fülhallgatókon, amiket kapunk, két csatorna is van. Az egyiken a szokásos tüc-tüc zene ment, a másikon viszont a Macskafogó, amelyet két plazmatévén lehetett követni, ráadásul volt is elég pad meg asztal a teremben a kényelmes, sörözős mozizáshoz. Néha levettem a fülemről a készüléket, hogy hallagassam, milyen az, amikor valaki a filmből idéz, valaki meg éppen énekli az aktuális slágert. Aki akart, az filmezett, aki akart, az bulizott, az igazi partyarcok meg a Macskafogóra ropták.

Oké, két csatorna, meg a filmezés és néha egy-egy stand up comedy még nem nagy etwas, ám szerencsére ennél volt jobb program is. Az egyik délután Kardos Horváth János (ex-Kaukázus) tartott koncertet. Bizony, két énekes, két elektroakusztikus gitár, és egy kb. 50 fős közönség elég egy kiváló délutánhoz, sőt, mintha jobb is lett volna ilyen családiasan lenni, pedig nem is oylan régen voltunk mi még sok-sok ezren még a Gödörben...

Mégis, egy ilyen éneklős, kivánságműsor-szerű, interaktív koncert pont jót tett nekünk csütörtök kora délután. Énekeltünk sok mindent, például, hogy Feri segíteni kell, aztán érdeklődéssel hallgattuk, hogyan tölthetnénk a Föld utolsó kilencven percét, de a legjobban az tetszett, amikor egy nagyon helyes lány és egy felhőtlenül vidám srác (mintha magamat látnám négy évvel ezelőttről) Kardos úr kérésére egy kis pantonimmal kisérte a Földlakó című dalt (igaz, ilyet már a ZP-ben is láthattunk).

Aki meg jönne a ezek_a_mai_fiatalok dumával és a fanyalgással, az elgondolkodhat azon, hogy vajon miért van az, hogy ebben az értékvesztettnek tartott világban is ez a gyerekdal az egyik legkedveltebb szám azok közül, amelyek a Petőfi-rádión elhangzanak, és hogy miért is szereti ezt oly sok olyan fiatal, akik még a családtervezésnek a közelében sincsenek. A választ én se tudom, csak annyit tudok mondani, örülök annak, hogy ez így van, mert valamiért én is szeretem.

A koncert után meg olyan nyugalommal hagytuk el a Silent Disco sátrát, amilyet elképzelni sem tudtunk egy olyan fesztiválon, ahol még a kempingben is hajnalig szól a lehető legagresszívebb zene. Megérte kipróbálni.

Az egyetlen fesztivál, ahova 2007 óta mindig elmegyek, az az EFOTT, avagy az Egyetemisták és Főiskolások Országos Turisztikai Találkozója. Érdekes, mert 2007-ben már nem voltam egyetemista, mégis akkor jutottam el először oda, nevezetesen a Vekeri-tóhoz. Dolgozni mentem az egyik egyetemi sátorba, hetijegyért és szállásért cserébe, és beleszerettem az egészbe úgy, ahogy van. Mondhatni, itt más a közeg: kevesebb a bunkó, több a jó arc, kevesebben szemetelnek és többen figyelnek oda a másikra. Azt hiszem, ennyit jelent az, ha olyanokkal bulizol, akik legalább valaha egyetem vagy főiskola közelében jártak, vagy legalábbis ez a közeg hatott rájuk.

Azóta voltam már EFOTT-on Dunaújvárosban, buliztam egy óriásit Baján, és egy rossz időszak után visszajött az életkedvem Orfűn, sőt, az a bizonyos pörgés azóta is tart. Pláne, hogy ott ismertem meg igazán Lívit, akivel először egy esküvőn találkoztam, ám tavaly óta mindig tudunk arról, mi van a másikkal, és együtt sírunk, együtt nevetünk. És valahogy egyszerűen nem hagyjuk csüggedni a másikat. Mondják, hogy 20 éves kor fölött nem köttetnek barátságok, meg hogy férfi-nő barátság sincs, na, ezért is mondjuk inkább mindenkinek azt, hogy unokatesók vagyunk (és néha tényleg úgy is viselkedünk). És idén együtt megyünk el Szolnokra, jobban mondva Tiszaligetre, előkészítve a terepet a többieknek, akik pénteken fognak érkezni.

És hogy mi vár ránk? Tiszaligetet hívják Szolnok tüdejének is, hiszen egyszerre van közel a belvároshoz és különül el tőle, a zöld övezet fái pedig árnyékot és friss levegőt adnak, ami nagyon jól jön a júliusi hőségben. Sosem jártam még ott, de ha olyasmi lesz, mint Baján a Petőfi sziget, ahol életem legmediterránabb fesztiválját töltöttem két éve, akkor jó lesz.

A fellépők pedig szokás szerint a magyar előadók krémjét jelentik: a tavaly rám jó benyomást tevő Mystery Gang, a legújabb albumával nagyot taroló Vad Fruttik, a helyi kötődésű Copy Con, az óriási tömegeket megmozgató Quimby, a tömegeket szó szerint még jobban megmozgató PASO, az elmúlt évtizedeket meghatározó Tankcsapda, és személyes kedvenceim a Hollywood Rose és az AB/CD is ott lesznek. Mit ott lesznek, az AB/CD-vel kezdődik a buli szerdán!

Előtte azonban lesz egy nulladik nap, és egy kuriózum. Külföldi fellépőt ugyanis ritkán köszönthetünk, de ezúttal az angol Haddaway megtisztel minket kedd este. Aki látta a Diszkópatkányok című filmet, az azt hiszem nagyot fog tombolni egy bizonyos dalra...

Ha éppen pörög egy buli egy fesztiválon a koncertek után, vagy pont az a baj, hogy még nem pörgött fel elégéggé, a DJ-nek ugyanaz a dolga: fel kell tenni az Apollo440 legjobb dalát, amelynek szövege és dallamvilága is egyszerű és nagyszerű. Az üzenet világos, a rockot, avagy a pörgést nem lehet megállítani. Persze minden generációt más és más hoz lázba, de mi, akik a múlt század '80-as éveiben születtünk, erre az 1991-es riffre indulunk be, kezdünk el ikszelni (már aki tud), és holmi nosztalgiázás helyett testben és lélekben húszévessé válni.

De most tényleg q... jól szól, nem? Tegnap a Zöld Pardonban is ez volt az első szám, amire végre beindultunk. Külön öröm, hogy az Apollo440 idén az EFOTT-on is fellép.